A szeretett klubunkat nem annyira szerető – tehát: gonosz – ellenszurker valószínűleg pont úgy érez a „müncheni tragédia” szókapcsolat hallatán, mint az egyszeri antiszemita, ha egy Holocaust megemlékezésről olvas. Minek állandóan a múltban vájkálni? – kérdezik mindketten. A válasz nagyon egyszerű: mert a jelen a múltból következik. Akkor is, ha elfojtjuk a traumatikus emlékeket, és akkor is, ha építünk rájuk valami szebbet és jobbat. Ami a Manchester Unitedet illeti: az a bizonyos 1958. február 6-i repülőgép-baleset jóval több, mint egy szomorú fejezet a klub történelmében – az mindennek az origója. A klub persze korábban is működött, több-kevesebb sikerrel, de azzá a Uniteddé, amelyet ma ismerünk, ekkor vált.
A München előtti MU nem volt annyira különleges. Mindez blaszfémiának hangozhat, hiszen nincs olyan drukker a világon, aki ne lenne meggyőződve arról, hogy kedvenc csapata alapjaiban különbözik a többitől, vagyishogy: más. Ilyen klub nincs még egy! Pedig általában van. Ha a helyi sajátosságokat nem számítjuk, a legtöbb klub történetében ugyanazokat a fejezeteket találjuk. Vannak különbejáratú legendák, emlékezetes sikerek és fájó kudarcok, egy ikonikus stadion és fanatikus szurkerek – de semmi igazán unikális. Elég, ha csak megvizslatjuk, hogyan alakult a legtöbb egyesület. Kábé ugyanúgy: összehajolt néhány vasutas, és azt mondták, hogy legyen már valami. És lett. Így született meg a Newton Heath is 1878-ban, amely akkor még egy volt a sok közül. Mondjuk ki nyugodtan: a Manchester United genezisében nem volt semmi rendhagyó, ahogy az első pár évtized is a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A United-drukkerek ma mégis jogos büszkeséggel (a gonosz többiek szerint: arroganciával) állíthatják: ilyen klub nincs még egy!
És ez a semmihez sem hasonlítható klub Münchenben, illetve az azt követő hónapokban, években született meg – másodszorra. A csapat elvesztette nyolc játékosát, a túlélőknek azonban volt erejük és hitük előröl kezdeni mindent, és újra elérni az ígéret földjét. Ez a mentalitás, ez a főnix-szellemiség azóta is ott van minden utolsó utáni pillanatban begyötört gólban, ez határozza meg a klub identitását, ezt jelenti az a szó, hogy „Believe”. Röviden: a müncheni tragédia a Manchester United eredetmitológiájának része.
És nem mellesleg egy olyan (melo)drámai történet kezdete, amilyeneket Hollywoodban szokás írni. Akár meg is lepődhetnénk rajta, hogy nem készült még belőle (mozi)film, pedig nyilvánvalóak az okok. Ami leírva, elmesélve, pláne átélve szomorú, katartikus, felemelő, az filmen nagyon könnyen fordul át ordenáré giccsbe. Ha Hollywood valaha is megfilmesíti a sztorit (állítólag léteznek ilyen tervek), akkor biztosak lehetünk benne, hogy a végeredmény pontosan ilyen lesz – érzelgős, hatásvadász és hazug. A (tévé)filmverziót végül – hála az égnek – az amerikai kollégáknál jóval több ízléssel, empátiával és önmérséklettel felszerelt BBC készítette el, és adta le idén áprilisban. Nem spoiler: minden MU-fannak bátran ajánlható alapfilm született.
A United meglehetősen szerény büdzséből, mindössze 2 millió fontból készült. Ez hátránynak tűnhet, pedig nem az. Ennek köszönhető, hogy az alkotók fejében meg sem fordulhatott, hogy nagyszabású, hangos-látványos produkciót varázsoljanak a brit publikum elé. Helyette kénytelenek voltak az emberi drámára, a karakterekre koncentrálni. Még labdarúgni sem látjuk a főszereplőket (csak edzésen), szerencsére, merthogy a focifilmeknek hagyományosan a pályán zajló jelenetei szoktak a legkínosabbak lenni. Az író, Chris Chibnall nagyon bölcsen úgy döntött, hogy ahelyett, hogy egyenlő arányban felporciózná a játékidőt a Busby-bébik és a róluk elnevezett (tréfa, nyugi) Matt Busby között, inkább csak két karakterre koncentrál. Ennek meg is lett a következménye: Busby fia nyilvánosan beszólt a filmeseknek, amiért nem foglalkoztak többet a többi játékossal. Jó okuk volt rá: a United nem egy újabb korrekt, udvarias és száraz emlékműsornak készült, hanem átélhető, emberi drámának. Az ilyenekbe pedig könnyen követhető, koherens történet, és azonosulásra méltó hősök kellenek.
Chibnall úgy látta (jól), hogy ez a két hős Bobby Charlton és Jimmy Murphy. A tragédiát és az odáig vezető utat az előbbi szemén keresztül látjuk, vele együtt csodálkozunk rá a régi idők focijára, arra a korszakra, amikor a játékosok még a klubhűség fogalmát ismerő helyi fiatalok voltak, és nem milliárdos szupersztárok. Charlton tehát az egyik „hős” (a Skins-ből ismerős Jack O’Connell szokatlan, de jó választás a szerepre), de nem abban az értelemben, hogy heroizálná a film, legalábbis nem úgy, ahogy azt egy hollywoodi blockbuster tenné. A nem túl bonyolult személyiségű, de annál szimpatikusabb Bobby még gyerek a történet elején, és csak egy dolgot szeretne: bekerülni a csodás Busby-bébik közé. A tragédia után lesz belőle felnőtt, de nem azonnal, idő kell neki, amíg elfogadja a sorsát. A történet másik főszereplője, Jimmy Murphy győzi meg arról, hogy vissza kell térnie a pályára, hogy nem adhatja fel.
A United talán legnagyobb érdeme, hogy megadja Jimmy Murphy emlékének, azt, amit érdemel. A fiatalabb szurkolók egy része talán soha nem is hallotta ezt a nevet, mások legfeljebb annyit tudnak, hogy az „Év fiatal játékosa”-díjat róla nevezték el. Ez a film végre világossá teszi, és érzékletesen bemutatja, hogy mekkora része volt a klub feltámasztásában. A tragédia után Busby-t két hónapig kórházban kezelték, és ha nincs Murphy, a MU vezérkara talán le is húzza a rolót. Busby végül visszatért és épített egy újabb legendás csapatot, a walesi edző pedig visszahúzódott a háttérbe. Van az ilyen emberekre egy magyarra nehezen lefordítható kifejezés: unsung hero. Hála ennek a filmnek (és David Tennant, alias Dr. Who alakításának), a meg nem énekelt hős megéneklődött, méltó módon.
Matt Busby figurája ennek következményeképpen kicsit háttérbe szorult, amit az ifjabb Busby szintén szóvá tett, kifogásolva azt is, hogy apját gengszteröltözékben és gengsztermanírokkal ábrázolták. Lehet, hogy igaza van, és Busby egyáltalán nem így beszélt és öltözködött, de ez lényegtelen. Ahogy az is, hogy az igazi Murphy idősebb és kövérebb volt, vagy, hogy a valóságban Charlton első Unitedes meccsén Duncan Edwards nem játszott. Nem számít az sem, hogy a számítógépes effektekkel generált manchesteri látkép olyan, mint egy poszt-apokaliptikus videójáték grafikája. Lényegtelen, mert a dramaturgia működik, objektív nézőpont pedig amúgy sem létezik, csak értelmezés. A United pedig, minden apróbb hibája ellenére, pontosan úgy értelmezi az eseményeket, ahogy a szurkolók milliói: az emberi akarat katartikus, mítoszteremtő diadalaként. Igen, néha elkerülhetetlenül szentimentális, és a jól megírt dialógok közé be-becsúszik néhány gyengébb mondat is, de ahogy a cikk elején is pedzegettem: ilyen kényes témából vállalható produkciót kihozni egyáltalán nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek látszik. A United ehhez képest nem csak, hogy vállalható, de tökéletesen alkalmas akár arra is, hogy a klub minden új igazolásának, és az akadémián pallérozódó ifjaknak levetítsék. Ha ebből nem értik meg, nem érzik át, mit jelent a klub játékosának lenni, akkor kábé semmiből.
Forrás: http://manunited.blog.nepsport.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése