Fossa Dei Leoni

Folytatván kalandozásunkat az olaszországi ultracsoportok között, következzen a milánói Fossa dei Leoni-ról írt cikk, 2002-ből:

Fossa dei Leoni

Az olaszországi ultrák legrégebbi csoportja ebben az évben ünnepli alakulásának harmincnegyedik évfordulóját. Ambiciózus kezdet volt az első időszak jellemzője, amit csak a „milánói” kanyar által segített csoport mondhat el magáról. Az évek folyamán sok-sok hazai és nemzetközi fellépés, amely egy szép történetté alakult s az évtizedek alatt egybeforrt egy rövidítéssel, mely immár legendává vált a szurkolók között: FdL.

A hatvanas évek vége az ultracsoport alakítások nagy korszaka volt Olaszországban. Majdnem minden egyesületnél alakult valamilyen csoportosulás ebben az időben. A Milan-nál is létrejött ekkortájt (1968) egy csoport a Fossa dei Leoni (oroszlánárok). A nevet Milan akkori edzőpályájáról vették. A group tagjainak száma gyorsan emelkedett, az FdL elfoglalta helyét a Curva Sud szívében, ahol a mai napig székel. Kezdetekben a banda nem teljesen a sud közepén működött, hanem kissé kijjebb, a 18-as kapunál. Később jöttek csak középre, oda, ahol a mai Milan mag található.

A Fossa Dei Leoni, vagyis oroszlánárok kétségtelenül történelmi múltra tekint vissza. A milánói szurkolók történelmének legjelentősebb ultracsoportja, az olasz ultramozgalom egyik legrégebbi és leghosszabb életű csoportjának 34 éves tevékenysége az olasz ultrák sok éves történetében is kiemelkedő. Gyakran és szívesen hangsúlyozzák születésük dátumát, amely már önmagában is felbecsülhetetlen értékű: 1968. Náluk korábbi születési dátumot csak a Fedelissimi Granata (1951) Torino, vagy pl. a Viesseux (1956) Firenze jegyez. Azonban a csoport törzstagjai büszkén hangoztatják, hogy rájuk már kezdetektől jellemzőek voltak a modern ultracsoportokat karakterizáló hagyományok és elemek.

A „Fossa” egy olyan zavaros, komor, nehézkes időszakban született, ahol a fiatalok egy a „maguk bőréből” összevarrt ideológia nevében kimentek a terekre, hogy az igazságtalan és korrupt társadalmat megváltoztassák. A csoport megismertette magát sötét, drámai, valamint dicsőséges és boldog napokat megélve. Elbeszélték, átélték az AC Milan utobbi 34 évének minden történelmi momentumát. A scudettotól kezdve a másodosztályba történő visszasorolásig, a „revancha rossonera”-tól Farina elnökségéig, az erőszakos városi derbiket, a ’80-as évektől Berlusconi helikopteréig, a Milan sztárságától, Európa legjobbjától a három hollandtól, Sacchitól kezdve a Milan rekorder Fabio Capelloig, a BEK győzelmekig… Harmincnégy év tele emlékekkel! Milánó, Milan, és a Fossa…

1975-ben csatlakozott a déli-kanyarhoz a Brigate Rossonere, amely napjainkig a második fő csoport a kanyarban. A BRN a kisebb csoport, de ők is elévülhetetlen érdemeket szereztek a mindenki által elismert kanyarbeli évtizedes munkában. Minden kétséget kizáróan a kanyar csúcspontja – mint majdnem mindenhol Itáliában – a ’80-as évekre tehető, amikor az FdL több mint tízezer taggal, a BRN pedig hatezer követővel büszkélkedhetett. Az ilyen számok a mai napig elismerést vívnak ki a szakértők között Európa szerte. Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy a ’80-as évek kezdetén és közepén a Milán tábor nem sok sikernek örülhetett. Ennek ellenére a csoportok mindvégig fejlődésben voltak. A szellemiségen keresztül, amit a csoportok közvetítettek, egy újfajta mentalitást ismerhettek meg az emberek, az igazi ultrát, azt, hogy lehet megmaradni valódinak és ultrának a saját csapat szereplésétől függetlenül.

A ’80-as évek vége és a ’90-es évek eleje elhozta a csapatnak és a szurkolóknak a Kánaánt. Gyönyörű pillanatok következtek a csapat életében, mint például a Barcelonában kivívott BEK diadal a Steaua ellen, nyolcvanezer Milan hívő szeme láttára, vagy az Athénban ill. Bécsben elért siker 30-30 ezer rossonero jelenlétében. Azonban az évek nem csak jót hoztak a milánóiaknak. A Milán szurkolók nagy száma és vehemenciája több csapat szurkolótáborának sem volt szimpatikus. Milánóban a Róma vendégjátékának alkalmával két bordó-sárga szurkoló halt meg a hazaiak rohamában, egyikük menekülés közben kapott szívrohamot. 1995-ben Genovában a meccs előtt érte Vincenzo Spagnolót halálos késszúrás. Olyan események játszódtak le Olaszország Stadionjaiban, amelyek a világ egyik pontján sem kívánatosak. A negatív dolgok ellenére a Curva Sud mégis az egyik legjobb ultraközösség Olaszországban, és ezt még a nagy ellenségek, mint a Roma, Napoli, Fiorentina is elismerik. És arról, hogy az ultraság nem a gyűlölet szinonimája remekül tanúskodnak a szövetségek melyeket a piros-feketék kötöttek a Reggina, Brescia, a Venezia, és a Salerno ultráival, amelyekre az egész Curva Sud büszke.

Az FdL ’98-ban ünnepelte a harmincadik születésnapját. Ennek alkalmából a csoport egész történetét elkezdték feldolgozni, melyet valószínűleg idén könyv formájában meg is jelentet az FdL. Tulajdonképpen már korábban ki kellett volna jönnie a könyvnek, de annyi anyag állt rendelkezésre, hogy a feldolgozás évekbe került. Talán egyszer Magyarországon is lesz egy csoport, amelyről nehéz lesz majd könyvet írni, mert annyi mindent kell majd papírra vetni…

Az FdL nem foglalkozik politikával, mivel túl sokan vannak ahhoz, hogy egységes véleményt formáljanak. Éppen ezért csak egy szlogenben állapodtak meg: „Nem is Piros, nem is fekete, csak Piros-Fekete!” – amivel naponta próbálják kiszorítani a rasszizmust a déli kanyarból. A mostani évforduló nem esik fényes körülmények közé a csapat szereplése miatt, amely csak hebeg, hogy helyet kapjon Európa elitjében. A Milannak is újra kell raknia az alapokat, hogy újjá lehessen építeni a „rossonera” társadalmát. Számtalan nehézkes bajnokság ellenére a Milan nem adja meg magát, a Fossa és az összes többi csoport a kanyarból közel maradt a csapathoz, változatlan szenvedéllyel követve kedvenceiket, annak a „hűségnek” a nevében, amely a milánói kanyar különleges alapja. Egy csoport, amely még mindig kötődik az alapelveihez, mint a szervezési autonómia, az ideálok szilárdsága, a kritika szabadsága, a széles látókör, az érzékeny figyelem az ultrák felé. Eltelt 34 év, de az igazat megvallva a „Fossa dei Leoni” nem sokat változott még esztétikai profiljában sem. Hajthatatlanul ragaszkodván a magatartási ideáljaihoz, a csoport ügyvitelének átláthatóságához, és demokratikus voltához, a kanyarbeli barátságokhoz, és a „Fossa” eszméihez. De mindenek előtt a felül fekete, alul vörös Milan zászlóhoz és az oroszlános címerhez.

Nézzünk bele a Fossa Dei Leoni ’1997 No. 1.” Kiadványba. A könyv akkor készült, amikor a Fossa bejelentette a harmadik x.-be való lépését. „Harmincadszorra kezdődik újra… Ha valaki nem tudná esetleg ez a harmincadik bajnokság csoportunk tevékenysége során, amely jövő októberben ünnepli születésnapját. Ez a start mindannyiunkat, akik a Fossa-ban járunk, arra kell, hogy ösztönözzön, hogy ne lazítsunk, ne horgasszuk le a fejünket egy olyan időszakban, amikor a foci világa és főképp az ultrák világa nem ígér sok jót.” A feljegyzés folytatódik egy tömör és erőteljes analízissel a jelenlegi szurkolói valóságról. Egyfajta manifesztum a „Fossa dei Leoni” eszméjéből. „Bármennyiszer is megfigyeljük a focit, immár mindenki szeme előtt világos az a törekvés, hogy a focirajongókat tévénézőkké alakítsák át, amely elveszi az élőben átélt meccs örömét és a köz érdekét szolgáló csoportok építésének lehetőségét, mely talán banális, mégis mindig kellemes, ahogy például elkísérjük a csapatot a stadionba. Akárhányszor megfigyeljük világunkat, meggyőződünk arról, hogy egyre többet veszítünk el abból, amit valódi ultraértéknek tartanak. Nem túl sokan vannak a „tiszteletbeli” csoportok a hagyományos ideák és magatartás szintjén, ellenben egyre többen váltak elkötelezetteivé a kegyetlen nyerészkedésnek, ill. vannak olyanok, amelyek egyszerűbben szurkolói kluboknak tűnnek, vagy amelyeket már csak a nyelvük hosszáról lehet felismerni. Ezek mögött a szituációk mögött megtartjuk az ellenállást, visszautasítván azt, hogy olyan bohócokká váljunk, akik a szurkolókat csupán az áru-foci vásárlóiként próbálják vezetni. És akárhányszor is nézzük meg az ultrák környékét, (megpróbálván kívül maradni a pesszimista folyamatokon, amelyek minden szintet elözönlenek) kihasználunk minden lehetőséget, hogy életben maradjunk. Szem előtt tartva azt a tényt, hogy az évek telnek és a mentalitás néhány csoportnál változik, de a lelkület – amely megalapozta és előrevitte az ultrák csoportjait a hetvenes években, még mielőtt mindenféle érdekek szennyezték volna be – megmaradt. Ennek az a jelentősége, hogy mindenki, aki úgy gondolkodik mint mi és érti, hogy mit akarunk mondani, amikor az ultrák értékeiről beszélünk, vegyen részt a szektorban olyan módon, ahogy szeretne, elkötelezve magát ahelyett, hogy az árnyékban maradna és semmit nem tenne.”

Baráti kapcsolatok:

Brescia: Az egyik legrégebbi és legmélyebb baráti kapcsolat, amely a ’80-as évektől fennáll. A barátság fent maradását csak segíti a veronaiak, bergamóiak, rómaiak, és a violák iránt táplált gyűlölet. Nem múlhat el Brescia-Atalanta meccs Milan ultrák nélkül, feltéve ha idejük engedi a piros-feketéknek a megjelenést.

Salerno:

Az 1998/99-es szezonban született ez a barátság, amelyben fontos tényező, hogy a brescaiak is jó viszonyt ápolnak a salernoiakkal. Ebben az évben a milanisták szép koreóval kedveskedtek a salernói barátaiknak.

Reggina:

Az 1999/2000-es idényben az idegenbe utazó Milan szurkolókat baráti kórusokkal fogadták a Reggina szurkolói, ennek következtében ápol barátságot a két csoport.

Ellenségek:

Legfőbb riválisoknak azokat a szurkolókat tartják, akik nem érzik magukénak a mentalitást, vagy nem képesek azokat az eszméket követni, amelyek a pl. Fossa dei Leonira jellemzőek. Azokat is elítélik, akik sokszor teljesen feleslegesen erőszakosak.

Verona:

A hosszú évekig tartó Verona-Inter barátságnak eredményeképpen, a veronaiak a piros-feketék legnagyobb ellenségeivé váltak, és ezzel elérték azt, hogy a meccseiket sokszor összecsapások tarkítják.

Inter:

Senkinek sem kell magyarázni, hogy a városi riválist miért nem szeretik. Az ellentét a ’80-as években és a ’90-es évek elején nagyon heves volt, de hála a város polgármesterének mára a helyzet sokban változott. Ma már többször látni a derbi napján a városban teljesen vegyesen járkáló szurkolókat/csoportokat.

Juventus:

A Juvét vagy szereti mindenki, vagy utálja. Nem tartjuk őket igazi szurkolóknak, sokszor csak érdekből követik csapatukat. Aztán meg ha párszor kikapnak, akkor a Delle Alpi leginkább egy Saharához hasonlít, illetve nem „vitatjuk”, hogy egymás után képesek tizenötször megcsinálni a trikolóros koreográfiát más-más eszközökkel.

Napoli:

A ’87/’88-as bajnokságban bomlott meg a jó viszony (melynek egyik kiváltó oka, hogy a Napoli ultrái nem akarnak kialakítani jó kapcsolatot északi csapatok ultráival), azóta sokszor heves összetűzések kísérik mérkőzéseiket.

Ezen kívül még kimondottan rossz viszonyban vannak a Genoa, Roma, Bologna, Atalanta, Sampdoria, Cagliari, Fiorentina, Lazio ultráival.

És mivel semmilyen történet nem tart örökké, a 2002-es cikk után három évvel a Fossa bejelentette megszűnését, melyet egy közleménnyel tudatosítottak a nagyvilággal:

„Minden egy október 14.-ei éjszaka alatt

Fossa dei Leoni

Nem szerettünk volna közleményt kiadni, de a Milan-Juve események kapcsán, és az ehhez hasonló alkalmakkor nem szokásunk ezen a módon válaszolni. Most sem fogunk semmilyen tényt közzétenni erről, csak arra szorítkozunk, hogy egy beszámoló odáig is eljuthat, hogy a legaljasabb dolgokat feltételezze. De másrészt oda is, hogy bizonyos hitelességet szerezzenek vele. De egy vád esetében a rá vonatkozó bizonyítékok is szükségesek, amik nem lehetnek kétértelműek, vagy a témától eltérőek, különben az következményekkel jár.

Erről a történetről immár összeférhetetlen vélemények születtek a kanyaron belül, majd miután megvitattunk és összevetettünk teljesen eltérő és helyrehozhatatlan véleménykülönbségeket, azt a keserű, de büszke döntést hoztuk meg, hogy feloszlunk és végleg lezárjuk a Fossa dei Leoni csodálatos kalandját.

Nem arra akarjuk felhasználni ezt a közleményt, hogy megvédjük magunkat az elferdített vádaktól, mert biztosak vagyunk abban, hogy akinek volt szerencséje megismerni vagy valamilyen módon összetalálkozni a Fossa dei Leonival, annak még csak meg sem fordul a fejében, hogy bármelyikünket felelősségre vonja ezekkel a rágalmakkal kapcsolatban, amelyek minket érnek.

Azok a srácok, akik 38 éven keresztül a Fossa dei Leoni tagjai voltak tovább adták az alapító tagok lelkesedését és odaadását, szenvedéllyel vitték előre a csoportot, kitartóan odatették magukat, mindezt a soron következő generációkért is, tartva maguk között egy erős összekötő szálat, ami soha nem szakadt meg.

Ezek voltak a mi szerencséink, a mi erőink, a mi hódításaink és mi magunk is. Most itt egy nap, amit el sem tudtunk volna képzelni, hogy eljön... Boldognak és büszkének kell lennünk, hogy mindennek részesei lehettünk, mert ma véget ér a Fossa dei Leoni története, de mindannyiunkban életben maradnak és erősek lesznek azok az értékek és az a szenvedély, ami egész életünkben megkülönböztetett minket másoktól.

Köszönet mindenkinek.

Fossa dei Leoni”

Forrás: 3.Félidő, MSC, FDL,