A szerencsés cívisek, akik eljutottak az Anfield Road szentélyébe, borzongva hallgatták a sálerdőből felszálló dalt, mely 1963 őszétől a Liverpool FC szurkolóinak himnusza. Azoké, akik a régi, legendás Kop nevű lelátórészen gyülekeztek. Egyébként Richard Rodgers és Oscar Hammerstein Carousel című musicalének betétszerzeménye egyáltalán nem kötődik a labdarúgáshoz, a szövege kifejezetten szentimentális, sőt banálisnak is titulálhatnánk. Majd az 1945-ös évjáratú nótát a Gerry and The Pacemakers nevű együttes feldolgozta, és oly jól sikerült az interpretáció, hogy az LFC hívei közel fél évszázada fújják teli tüdőből. (Sokáig vezette a szám az ottani slágerlistákat.) És nem csak ők gajdolják előszeretettel, hisz se szeri, se száma azon kluboknak, melyeknek rajongói hasonlóképpen cselekednek. Hosszan tartó teoretikus vita folyik például a Celtic és a Reds elkötelezettjei között, melyik brancs kezdte előbb szertartásos éneklését. A skót zöld-fehéreket és az angol „"vörösöket”" sokan barátnak könyvelik el, de nem mindenki. Ottani ismerősünk, Dave West szerint a lokális rivális, az írekkel szimpatizáló Everton követői vannak inkább jóban a Bhoysnak becézett katolikus kelta gyülekezettel, valamint a dublini Shamrock Roversszel, míg a Pool fanatikusainak zöme a protestáns, unionista és ortodox royalista Glasgow Rangerst kultiválja. Unionistának a hollandus III. (Orániai) Henrik hadát nevezték, mely véres harcokat vívott a hányatott sorsú II. Jakab és seregei, a pápista jakobiták ellen, akik aztán 1690-ben - az írországi Drogheda melletti Boyne folyónál - végső vereséget szenvedtek.
Angliában nincsenek ultrák, mára a huligánokat is kiebrudalták a stadionokból, csak néha sikerül botrányt provokálniuk. (Lásd a 2009 őszi West Ham United – Millwall FC fővárosi derbit!) Ami azt illeti, a ködös Albionban sohasem a liverpooli bandákat (Merseyside Animals, Red Animals, Liverpool Casuals, Scouse Scallies, Huyton Baddies, Scoucers stb.) tartották a legveszélyesebb bajkeverőknek, hanem kivált a dél-londoni falkákat: The Headhunters Chelsea, Millwall Clan (az F Troop, a Half-Way Liners, a Treatment és a Bushwackers alkotják), Inter-City Firm West Ham United. A Heysel drámájától számítva lettek a Beatles-város vagabundjai az elsőszámú közellenségek, holott az 1985. május 29-én bekövetkezett, 39 Juventus-tifoso halálát okozó rohamban számos brit galeri lókötői vettek részt, nem csupán a liverpooliak, az egyfajta össznépi skandalum volt. A brüsszeli tragédiáért vitathatatlanul felelősek voltak a brigantik, viszont legalább annyira a sara a tehetetlen rendezőségnek, az impotens rendőrségnek és az pénzéhes UEFA korifeusainak, mint a nyomozás később részletesen feltárta. Akárhogy is esett, a belgiumi gyalázatot egyikről sem mossa le soha a feledés.
A sheffieldi Hillsborough 1989. április 15-én bekövetkezett katasztrófája után (összesen 96 drukker veszítette életét a borzalmas tumultusban, az azt követő pánikban, majd a kórházakban), a Taylor Bizottság elhíresült jelentése óta a nyugat-európai futballpályákon felszámolták az állóhelyeket. A mitikus The Spion Kop sincsen már meg a régi formájában. (A második búr-angol háború idején az egyik magaslatot nevezték így Natalban, ahol a rendszeres golyózáporban és szuronyközelharcban rengetegen elestek a lancashire-i regimentből, annak tagjai főként liverpooli bakák voltak. Az úgynevezett afrikaans dialektusban a kop kifejezés dombot jelent.)
Az egyszintes, impozáns lelátón valaha 25-30 ezren is összezsúfolódtak. Manapság csupán 12 409 fő fér el rajta, s csak ülőhelyei vannak. A legtöbb angliai létesítménybe különben már nem engedik bevinni a sálakat, mert hiába a zárt láncú televíziós megfigyelőrendszer, ha a sállal el lehet takarni az ábrázatot. Amikor ott jártunk, tapasztalhattuk a stewardok állítólagos udvariasságát, feszt cibáltak bennünket, hogy üljünk le. Hiába mondtuk nekik, ha leülünk, semmit sem látunk, mivel előttünk is állnak a népek. Az egyik debreceni drukkert, foglalkozására nézve orvost, azért akarták kivinni, mert rúdról levágott, kisebb méretű magyar zászlót lobogtatott. Amikor mutatta az őt ráncigáló mellényesnek, hogy pont szemben 15-20 méteres transzparenst húznak ki a hazaiak, amaz megrándította a vállát, és flegmán odavetette, hogy az nem az ő szektora…
A tényleges Liverpool-szimpatizánsokat nehéz megnevezni. Egy-két évtizede a Royal Antwerp, az FC Bruges, a Hamburger SV és a Borussia Mönchengladbach tábora számított cimborának. Annál könnyebb az ellenségeket, az Everton, a Manchester United, a Chelsea, az Arsenal vezeti a sort, nyomukban a két olasszal, a Juventusszal és az AS Romával. (Utóbbiak az 1984-es AS Roma – Liverpool BEK-döntő után agyonszúrtak egy briton rowdyt.)
Az Everton gyűlölete sem úgy, abban a formában igaz, ahogy mi idehaza képzeljük, évek óta nem volt balhé a két slepp között. A DVSC mérkőzése előtti délutánon korzózva tapasztalhattuk, hogy nyugodtan mászkálnak egymás mellett a kék és vörös mezesek a belvárosban. Odajött hozzánk egy kék anorákos, fogszabályzós, körülbelül 17 éves kislány, és valami elképesztő dialektusban pöszézte, hogy "„verjétek meg őket"”, miközben szemérmesen mosolygott. Ez volt az általunk hallott, a leginkább klubsovinizmusra emlékeztető megjegyzés egész nap.
Az írás elején említett nótát a kezdéskor szépen elénekelték, kifeszítették hozzá a sáljaikat, majd a 90 perc folyamán végig vendégeiket lesték. Így történt, hogy a "magyarországi egyveleg" simán lekiabálta őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése